Fájdalomról

Szeretettel a  Felhőn Ülőnek

Ha már szót ejtettem Kronoszról és Kairoszról, akkor arról is beszélnem kell, hogy a fájdalomnak is van ideje.

Van ideje.
Ha nem adjuk meg, akkor is kiköveteli magának, mert az elevenen eltemetett érzelmek sosem halnak meg.

Környezetemben lévők  mindig azt mondják, hogy nekem mindig jó kedvem van, én mindig mosolygok, mindig derű és jókedv vesz körül. "Neked csak megszületni volt nehéz."

Tartozom nekik és nektek egy vallomással: ez nincs mindig. Nekem is vannak mélypontjaim, fájdalmas pillanataim,  sőt hosszú napjaim.

S persze, bennem is ott mozog az „igény“, miszerint  fájdalmaktól és szenvedéstől mentes, rózsaszín vagy babakék lubickolós napokat akarok, mert az olyan jó. Az puha, az kényeztető, az teljes és ragyogó! Abban egyszerűen  jó lenni.

Aztán történik valami. 

Valami, amire egyáltalán nem számítottam. Mert miért is kellett volna számolnom vele? Fel sem merült, eszembe sem jutott. S most itt van. S most ülök egy sötét felleg közepén, körülöttem villámok és a jeges eső csontomig hat.
Csak a fájdalom van, mert az ész már feladata.

S mégis szeretem ezt a fájdalmat, ezt a pokolra szállást. 

Szeretem, mert tudom, hogy valami új születik belőle. Egy új viszonyulás, egy új felismerés és az elfogadás. 

Szeretem, mert valaki új születik meg belőle. Igen, fáj, mert egyben ez egy identitásválság is: a régi, megszokott mankók, minták már elporladnak, s újak már  nincsenek. Azért nincsenek újak, mert már nem kellenek. Mert én magam vagyok az új. Valaki új, valaki más, aki már tudja, hogy mit kell tennie. S meg is teszi. 

Elindulok. Szikrázó napsütés, tavaszi illatok. Ilyenkor egy hely van, ahova mehetek.
HAZA.

Úton vagyok  türelmetlenül, mert  érzem a bennem feszülő, magát megélni akaró fájdalmat. Az út gyorsan kopik, s megérkezem.

Felnézek az előttem álló dombra, s elindulok a lépcsőkön. Fáradt is vagyok, hisz napok óta aludni sem tudok, lábam rendíthetetlenül visz mégis egyre feljebb és feljebb.
Utolsó forduló, s a tér kinyílik előttem.
Botladozva sietek, mint a kisgyerekek anyjuk felé az ovis nap végén.

Belekapaszkodom a fehér falba, s saját zokogásomat hallom kívülről.
Nem kérdezett és nem mondott senki semmit, ami a bennem megbúvó Pandora-szelencét kinyitotta volna.
Csak maga az erőtér vesz körül, a mindent elsöprő szeretet VAN. 
S én benne tékozló gyermekként el- és befogadva. Könnyeim - mostani, s el nem sírt eddigi könnyeim-, záporoznak, áztatják arcomat.
Ez az én mikvém.

Lassan megnyugszom, s teszek pár kört. Hallom a zászlók csattogó hangját - hiába a tavaszi napfény, a szél ereje még a telet idézi.

Ismét megállok, s nekidőlök a fehér falnak. Nézem a fürge táncot járó zászlókat. Valami megváltozott. Már nincs hangjuk. Némán lobognak a vérvörös égbolton, három nap fényében.