Hiszekegy

Kentaur Álmatlanság c. klipjét vágtam be. A zene fülbemászóan kommersz, szöveg csupa sablon, az énekes  hangja nem is kevés kívánnivalót hagy maga után,  a klip viszont profi. Nagy valószínűséggel nem szerény költségvetésű produkció.

Mégis a szöveg gondolkodtatott el, miközben álltam a városi dugóban. Az eső csak kopogott a kocsi tetején, az ablaktörlő ütemesen mozdult, én pedig hallgattam és bambultam. Néztem a párába vesző épületek sziluettjét, vagy éppen a mellettem várakozó gépkocsi unottan rágózó/cigiző, ujjaival a kormányon frusztráltan doboló vagy éppen egoprotézisébe mélyülő utasát. Közben Kentaur nyomta a magáét, s bevillant, hogy mi mindenben is hiszek vagy éppen hittem, s hisz az emberek nagy része.

Egy ilyen a Megmentő, a Messiás, az Őrangyal, aki majd megvéd, megment, megmutatja a helyes utat - magunkhoz. Ő az, akiben hiszünk, hogy szebb, jobb, sikeresebb, türelmesebb, megértőbb, egyszóval szerethetőbb embert formál belőlünk.

Ő az, aki lehet képzeletbeli, mitikus lény, de lehet mindennapjaink hétköznapi embere. A szerelmünk. A gyermekünk. Ő az, aki titkos ajtókat, fel nem fedezett területeket tár fel, s végre rácsodálkozhatunk magunkra, s elhihetjük mások, jobbak vagyunk, mint eddig -  jobbak vagyunk, mint mások.

Aztán a mindennapokban megmentőnk fénye, nibusza is csökken. Mi pedig összeszakadunk. A menedék elveszett, s mi megint magunk vagyunk a rideg valóságban.

Nem segít, sem Isten, sem Szentlélek, sem Jézus, sem Mária, sem Allah, de talán még Buddhaformákon történő meditációk sem, nemhogy Pisti vagy Julcsi a maga esendő mivoltában.

Hogyan is segíthetne a külső Megváltóba- Mendékbe vetett hit tartósan?  

Valóban létezik Isten? Valóban létezik a Gonosz? Valóban van menny és valóban van pokol? S ha, van, ugyan hol van?

A kérdést feltéve és alaposan megvizsgálva azt látjuk, hogy ez mind csakis a gondolatainkban, a tudatunkban létezik, s nem kívül. 

Ha a tudatunkban létezik, akkor ki is teremtette? Valaki külső, akit ha megvizsgálunk, megintcsak azt vesszük észre, hogy ő is tudatunk terméke.

Saját tudatunk teremti meg valójában az istenképet, a mitikus lényeket? Azokat, akiktől pont a segítséget várom? 

A külsőnek hitt Buddha-tudatosság, a végtelen és termékeny tér ezek szerint ott van bennem?

Miért tekintek egyáltalán kifelé, ha mindaz, ami kint megjelenik, tulajdonképpen  bent (is meg)van?

Mert egyszerűbb azt hinni, hogy sorsunkért egy követelező és bosszúálló isten, angyalok és démonok, földöntúli lények, a napi politika vagy éppen a társadalom a felelős, s nem mi magunk?

Ha ezeket a megmentőket meg tudjuk teremteni, akkor miért nem hisszük, hogy az életünket is a megfelelő vágányra tudjuk terelni?

Miért nem hisszük el már végre, hogy a teremtők mi magunk vagyunk?